A remake jelenség
A remake, azaz az újrafeldolgozás vagy újrakészítés nem új keletű jelenség a filmvilágban. Már a korai filmtörténet is ismert olyan eseteket, amikor egy-egy sikeres vagy kultikus alkotást később új változatban, más szereplőkkel, frissített forgatókönyvvel és korszerűbb technikai kivitelezéssel hoztak létre. Gondoljunk csak a Drakula-történetek számos feldolgozására, a Rómeó és Júlia örök klasszikusára vagy a Tízparancsolat-filmekre. Ezek mind jól mutatják, hogy az újragondolás és az újraértelmezés igénye régóta jelen van a filmművészetben.
Az utóbbi évtizedekben azonban a remake-jelenség egyre nagyobb méreteket öltött, és sok esetben vitatott, sőt ellenérzéseket kiváltó gyakorlattá vált. A hollywoodi stúdiórendszer egyre inkább a biztos befektetésekre, a már bevált koncepciók és márkák újrahasznosítására épít, ami a remake-ek számának drámai növekedéséhez vezetett. Már-már úgy tűnik, hogy az eredeti ötletek, a kreatív kockázatvállalás háttérbe szorul a jól bevált, kipróbált receptek újrafőzésével szemben.
A remake-ek típusai és motivációi
A remake-ek mögött meghúzódó motivációk és célok természetesen sokrétűek lehetnek. Egyes esetekben valóban az eredeti mű újraértelmezésének, friss perspektívából való bemutatásának szándéka áll a háttérben. Ilyenkor a remake egy klasszikus történetet, karaktert vagy témát igyekszik modern köntösbe öltöztetni, hogy az aktuális közönség számára is releváns és élvezetes legyen. A Rozsomák – Farkasok szövetsége (2011) például a '70-es évek kultikus akciófilmjének, a Rozsomák (1978) koncepcióját vitte át napjaink szuperhős-mozijaiba, míg a Három nővér (1994) a Csehov-drámát helyezte kortárs amerikai környezetbe.
Más esetekben a remake elsődleges célja egyszerűen a bevált márka, a népszerű cím újrahasznosítása, a meglévő rajongótábor megszólítása és új közönség bevonzása. Ilyenkor az eredeti művet gyakran csak felületesen, a legszükségesebb elemeket megőrizve, de alapvetően új történettel, szereplőgárdával és kivitelezéssel állítják elő. A Psycho (1998) vagy a Macbeth (2015) remake-jei ebbe a kategóriába sorolhatók, ahol az eredeti kultikus státusza leginkább csak a márkanévként szolgált az új változathoz.
Előfordulnak továbbá olyan remake-ek is, amelyek elsődleges célja nem is annyira a közönség megszólítása, hanem a jogok megszerzése, a franchise-építés vagy a nemzetközi piacra való belépés elősegítése. Ezekben az esetekben az eredeti mű legfeljebb kiindulópontként szolgál, a készítők szinte teljesen új alkotást hoznak létre, kihasználva a már bevált cím és koncepció előnyeit. A Godzilla (2014) vagy a Ghost in the Shell (2017) remake-jei ebbe a kategóriába tartoznak, ahol az eredeti japán filmek csupán hivatkozási alapként funkcionáltak az amerikai stúdióváltozatokhoz.
A remake-ek fogadtatása és kritikái
A remake-ek fogadtatása meglehetősen ellentmondásos a filmrajongók és a kritikusok körében. Sokan eleve idegenkednek az ötlettől, hogy kedvenc filmjeiket, kultikus alkotásaikat valaki újrafaragja, és ragaszkodnak az eredeti változatokhoz. Gyakori érv, hogy a remake-ek elveszítik az eredeti mű hangulatát, autenticitását, és csupán üres utánzatok, amelyek nem képesek megközelíteni a forrásmű művészi értékét és hatását.
Mások viszont nyitottabbak az újraértelmezésekre, és örömmel fogadják, ha egy klasszikus történetet, karaktert vagy stílust friss megközelítésben láthatnak viszont. Számukra a remake lehetőség arra, hogy az eredeti mű üzenetét, mondanivalóját egy modern kontextusban, új perspektívából vizsgálhassák. Ilyenkor a remake nem puszta utánzat, hanem valódi reinterpretáció, amely hozzáad valamit az eredeti műhöz.
A remake-ek megítélése sok esetben attól is függ, hogy mennyire sikerül a készítőknek megtalálniuk az egyensúlyt az originalitás és a felismerhető elemek között. Ha túlságosan ragaszkodnak az eredeti verzióhoz, akkor unalmas, szükségtelen utánzatot hoznak létre. Ha viszont teljesen elszakadnak tőle, akkor elveszíthetik azt a vonzerőt, amely miatt az eredeti mű kultikussá vált. A legjobb remake-ek azok, amelyek képesek megtalálni ezt a kényes egyensúlyt: felismerhetők benne az eredeti mű fő motívumai, de mégis valami újat, egyedit is hozzátesznek.
A remake-ek sikere és bukása
Természetesen a remake-ek megítélése nem csupán elméleti kérdés, hanem a gyakorlatban is mérhető a sikerességük. Vannak olyan remake-ek, amelyek mind kritikai, mind közönségsiker tekintetében felülmúlták az eredeti műveket, míg mások teljes kudarcot vallottak.
A sikeres remake-ek esetében általában az a közös, hogy képesek voltak valódi hozzáadott értéket teremteni az eredeti koncepcióhoz. Ilyenek lehetnek például a Rozsomák – Farkasok szövetsége, a The Departed – Életfogytig ölnek vagy a True Grit remake-jei, amelyek nem pusztán lemásolták, hanem újraértelmezték, friss nézőpontból mutatták be a forrásanyagot. Emellett a jó remake-ek általában erős, karizmatikus főszereplőkkel, látványos, modern kivitelezéssel és aktuális, a közönség számára releváns témákkal és üzenetekkel rukkolnak elő.
A bukott remake-ek ezzel szemben leginkább azért válnak kudarcossá, mert nem sikerül megtalálniuk a helyes egyensúlyt az originalitás és a felismerhető elemek között. Sokszor teljesen felesleges, semmitmondó utánzatokként jelennek meg, amelyek nem adnak hozzá semmit az eredeti műhöz. Ilyen volt például a Psycho 1998-as változata, amely képtelen volt bármilyen új, érdekes elemet hozzátenni az Hitchcock-féle klasszikushoz, vagy a Godzilla 1998-as amerikai remake-je, amely teljesen elveszítette a japán eredeti lényegét.
Ezen felül a remake-ek bukásának oka lehet az is, ha a készítők túlságosan elszakadnak az eredeti mű szellemétől, és egy teljesen új, a forrásmű hangulatától idegen alkotást hoznak létre. Ilyenkor a rajongók és a kritikusok egyaránt elutasítják a végeredményt, mert az elveszíti a kapcsolatot az eredeti kultikus művel. Jó példa erre a Ghost in the Shell 2017-es amerikai változata, amely annyira eltávolodott a japán animációs klasszikustól, hogy végül senkit sem sikerült megszólítania.
A remake-ek jövője
Összességében elmondható, hogy a remake-jelenség továbbra is meghatározó marad a filmvilágban a közeljövőben. A hollywoodi stúdiórendszer és a globális szórakoztatóipar logikája szerint a már bevált márkák, a felismerhető címek és koncepciók újrahasznosítása továbbra is kockázatcsökkentő stratégiának tűnik a kiadók számára. Egyre több klasszikus, kultikus mű, sőt akár külföldi, nem angol nyelvű filmek amerikai remake-változatai is napvilágot látnak majd.
Ebben a kontextusban kulcsfontosságú, hogy a készítők képesek legyenek megtalálni a helyes egyensúlyt az originalitás és a felismerhető elemek között. A legjobb remake-ek azok lesznek, amelyek valódi hozzáadott értéket tudnak teremteni az eredeti művekhez, újszerű megközelítéssel, friss perspektívából mutatják be a jól ismert történeteket és karaktereket. Csak így kerülhetik el, hogy a remake-ek puszta üres utánzatokká, soulless másolatokká váljanak.
Mindemellett az is fontos, hogy a filmrajongók és a kritikusok is nyitottabban és elfogadóbban viszonyuljanak az újraértelmezésekhez. Nem szabad eleve elutasítani minden remake-et csupán azért, mert az egy kultikus mű feldolgozása. Érdemes megvizsgálni, hogy az adott remake mit tesz hozzá az eredetihez, milyen új nézőpontot, értelmezést kínál. Csak így lehet igazságosan megítélni a remake-ek valódi értékét és helyét a filmművészetben.
